Nagyvállalatok hangzatos pozíciói

Azzal azt hiszem mindannyian egyetérthetünk, hogy az egyetemeken (legfôképp informatikai, gazdasági, pénzügyi szakokon) végzett diákok nagyrésze, az egyetem után, multinacionális vállalatoknál képzeli el a jövôjét. Míg korábban a magasabb fizetések, vagy a rugalmas munkaidô reménye is elég volt az álláshirdetések sikerességéhez, napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt kap mindemellett a pozíció megnevezése is, amely egyfajta társadalmi státusz illúzióját biztosítja a munkavállalók számára.
​De mi is van ezek mögött a hangzatos megnevezések mögött?

​​​A vállalatok, alkalmazkodva az igényekhez, az utóbbi évtizedekben, a legegyszerûbb munkakörök nagyrészét is többsoros, angol nyelvû megnevezésekkel látták el. Ennek célja elsôsorban a munkavállalôk büszkeségének növelése volt, de ez a tendencia nem csak cégen belül, de a cégek ügyfél bánásmódjában is jelen van. 
​Egy Budapesten is megtalálható, nagy presztizzsel rendelkezô pénzügyi vállalat, ahol magas számban vannak jelen VP (vice president - elnök helyettes) megnevezésû alkalmazottak, azzal indokolta például döntését, hogy ügyfeleik elégedettséget és fontosság érzetét kívánták azzal növelni, hogy a pénzügyi szakember, aki látogatja ôket, akivel tárgyalnak, illetve aki ügyeiket kezeli, VP beosztásban dolgozik, melybôl indokolt esetben egyetlen, az egyik legkomolyabb beosztással rendelkezô személy lenne jelen egy cégnél.

​Azonban a vállalatok nem csak az elégedett ügyfelekbôl, de a hangzatos pozíciókat betöltô, büszke munkavállalókbôl is profitálnak termèszetesen, akik sokszor elôre ellátnak feladatokat egy késôbbi elôleptetés, és az ezzel járô még hangzatosabb megnevezés reményében.
​De hogyan is nem veszi észre valaki, hogy egy valódi hatalmat nélkülözô, ám de rendkívül jól hangzó associate, VP vagy manager címért küzd? 

A válasz egyszerû. Bár a pozíció mögötti tartalom viszonylag üres, a szinte megvalósíthatatlan, strukturált kiválsztási folyamatok, valódi nehézségek elé állítják a jelölteket. 
A nehéz folyamat közben, a munkavállalók akaratlanul is elkezdik felmagasztalni azt a célt, amiért küzdenek, és itt lép képbe a kognitív disszonancia kérdése. 
​Alapvetôen ha valaki elfogadná, hogy irreálisan sokat áldozott egy célért, ami nem hoz valódi dicsôséget, a saját világképe sérülne. Ilyenkor tehát két lehetséges út létezik.
Egyik változat, hogy a munkavállaló lekicsinyli a nehézségeket, (sok esetben kifizetetlen) túlórákat, az átélt stresszt, vagy lemondásokat, mert könnyebb elfogadni, hogy bár nincs valódi dicsôség, áldozat sem volt miatta.
A másik (gyakrabban tapasztalt) megküzdési mód, amikor a munkavállaló felértékeli a pozícióját, tényleges hatalmat, társadalmi megbecsülést és magas státuszt társítva kisebb folyamatok koordinálásához is, így kerülve el a kognitív disszonancia érzését, miszerint túl sokat áldozott volna hiába.
Lényeges tehát mindig átgondolni, hogy a befektetett idô és munka arányban van e, a betöltésre váró pozíció, valódi értékével, hiszen változtatásra bármikor van lehetôség.