Hogyan érezzünk együtt olyan dologgal, ami számunkra nem lenne nehézség?

​Elég elterjedt felfogás, hogy csak azokat a dolgokat ismerjük el  nehézségnek, amit mások helyében, magunk is annak élnénk meg. Ha  a többiek el is mondjak, hogy valami fájdalmat okoz nekik, hajlamosak vagyunk a legtobben azt gondolni, más gondja igazából semmiség, nem is nagy gond, az általunk valódi gondnak tartott dolgokhoz képest. 
De  eldönthetjük-e más helyett, hogy mik az élet valódi problémái?
Hogyan is tanuljunk meg empatizálni azokkal, akik bár közel állnak hozzánk, de nem ugyanazon dolgokat tartjuk nehézségnek?

​Vegyünk ismét egy klasszikus példát. Van valaki, aki épp anyagi nehézségekkel küzd, több órában fizikai munkát végez, az élet nagy nehézségenek, az anyagi  biztonság megteremtését látja a családja számára. Majd adott egy közeli barátja, aki megosztja vele  saját életének legnagyobb problémáját, a legküzdhetetlen túlsúlyát, amely számára önbizalomhiányt, és pártalálási nehézségeket okoz. Az önértékelési zavarok lassan depresszióba taszítják, az életét épp olyan kilátástalannak látja, mint a nem  megfelelő anyagi körülmények között élő barátja.
Egyikük azt állítja a külsőség nem valódi probléma, míg másikuk az esetleges anyagi nehézségeket tekinti úgy, hogy azokon akár tanulással, akár túlvállalva magát, de bármikor túllendülhet valaki, mivel önmagát képesnek találta erre több esetben is.
​
Lehet-e azt mondani, hogy az egyik probléma, míg a másik nem?

Természetesen, ahogy más területeken se, itt sem létezik olyan, hogy az élet rendje.
Probléma az, amit valaki kilátástalan helyzetnek él meg, mindennapi életét tönkreteszi.

De hogyan is  empatizálhat valaki olyasmivel, ami számára lényegtelen?

Együttérzést soha nem a probléma forrásával kell tudni érezni. Ha valaki fizikailag jó kondiban van, munka terén megállíthatatlan, sosem fogja tudni elképzelni miért baj dolgozni egy gyárban. Ahogy valaki, akar gyerekek mellett is több műszakban dolgozik, sosem fogja érteni miért nem akar valaki reggelente fel se kelni, hogy ne kelljen tükörbe néznie, vagy egyedül töltenie minden percet egy szép otthonban élve.

Ezek kicsit kisarkított példák, de azt gondolom a lényeget jól bemutatják. Együttérezni a másik  érzéseivel lehet.
A felfogást, miszerint csak a lelki, vagy csak az anyagi, fizikai nehézsegek okozhatnak kilátástalansagot, el kell tudni engedni. Ha megkérdezunk valakit, hogy mi a baj, és számunkra nem lenyeges  az általa felvázolt problema, kérdezzük tovább az illetőt, hogy  milyen érzést vált ki belőle ez a gondnak tartott dolog.
Ha példaul azt válaszolja, hogy kétségbeesest, bánatot, vagy félelmet, képzeljunk el egy olyan helyzetet, amiben mi ilyesmit éreztunk. (lehet az egy munkahelyi, családi, bármilyen helyzet, ami szamunkra is ilyen érzés volt - egy válás, elbocsátás stb.). 

Ha már elkepzeltuk az érzést, előlegezzuk meg a bizalmat a másiknak, hogy Ő ezt az általunk semmiségnek ítelt helyzetet, épp ilyennek érzi. Nem kell, hogy szerintünk is ekkora baj legyen az adott dolog, ami a másikat nyomasztja, csak fogadjuk el, hogy az általunk is ismert kétségbeesést vagy bánatot, a másik ebben a helyzetben érzi, nem abban, amiben elképzeléseink szerint neki is kellene.
Ezután nincs is más teendő, mint a barátunknak, hozzátartozónknak épp azt a bánásmódot adni, ebben a (számára) nehéz helyzetben, mint amit mi magunk is várnánk, ha kilátástalan vagy nehéz helyzetbe kerülünk.